Isla de Cerralvo

Mexico, Baja California 2008

Mexico-ba érkezésünk után a negyedik napon elhatároztuk, hogy felkeressük Isla Cerralvo-t, a Ferocactus diguetii élõhelyét.

Isla Cerralvo

Maga a sziget 25 km hosszú 8 km széles vulkanikus hegyvonulat, lakatlan terület. A legmagasabb pontja 600 méter, La Paz-tól délre a Kaliforniai-öbölben helyezkedik el. A lehetõ legközelebbi parti települést igyekeztünk megtalálni, ott is a csónakkal rendelkezõ halászokat, akik hajlandók átvinni bennünket a szigetre. A kis halászfalut könnyedén sikerült becserkészni, néhány csónak is árválkodott a parti fövenyen... Dél körül van, szikrázó a napsütés, sehol egy lélek, a helyiek sziesztáznak. Pelikánok bóklásznak a festõi parton. Szemben velünk rózsaszín hajóként emelkedik ki az öböl vizébõl a sziget, Cerralvo. Iszonyú a meleg, a tenger hullámai csábítóan invitálnak fürdésre, merülésre, a víz kristálytiszta. Kocsinkat az út mellett hagytuk, innivalónk a forrásponton. Kis közért közvetlen átellenben, olyan mint nálunk egy „Mini ABC”. A boltost hangos Bueno spanyol köszöntéssel üdvözöljük. Hideg üdítõt vásárolunk, jót húzok belõle, de az íze valami iszonyatosan rossz.

A bolt elõtt álldogálva azon meditálunk, honnan kerítsünk csónakost. Pillanatnyi ötlet az eladót kell megkérdezni, ilyen kis faluban ismer mindenkit. Toth Norbi a spanyol tudását csillogtatva elmagyarázza a harminc körüli asszonykának, mit szeretnénk. Ez a mi Napunk! Boltosunk térül-fordul, perceken belül egy tagbaszakadt termetes hatvan-körüli emberrel jön vissza, talán az apja.

Kölcsönös üdvözlés, majd Norbi a helyzet magaslatán, fordít mit szeretnénk, mennyibe kerül és mennyi idõt kapunk a sziget megtekintésére. Hamar megegyezünk. A kocsival átparkolunk a háza elé, összekapkodjuk holmijainkat, irány a part. Mire leszánkázunk a meredélyen az öreg egy tíz év körüli fiúcska segédkezésével már az üzemanyagot cipeli a parti fövenyen heverõ tengeri alkalmatossághoz kék fehér színû mûanyag csónakhoz. Kapitányunk átveszi az irányítást: holmit bepakolni, hajót vízre tenni! Megy minden, mintha mindig ezt csináltuk volna. Nekiveselkedünk, vízre taszigáljuk, a csónakot átbukdácsolunk a hullámtörõkön, nagy az izgalom részünkrõl. Helyezkedünk, a mentõ mellényeket hiányolom, fõleg Péter miatt mivel nem tud úszni. Minek kockáztatni?! Felvetésemre a válasz rövid, tömör, nincs rá szükség a tenger nyugodt az idõ tiszta, szikrázó napsütés. Kitekintve a sziget felé, a mélykék tenger fehér tarajos hullámai nekem mást sugallnak. A motor felbõg és mi jegyet váltottunk a hullámvasútra. Hajónk, mint megvadult csikó hánykolódik a hullámokon. Peti, aki eddig csak kuporgott az ülésdeszkán, most hangos üdvrivalgásban tör ki: Az anyám jó istenit, Isten veled családom! Mindezt filmezem a csónak elejébõl. Az út 45-50 perc kapitányunk szerint a szigetig, ezen a közel méteres hullámok nem segítenek. Szerencsére a csónak stabil repülõ halként röpdös a hullámok felett, majd hirtelen vízre csapódva a fenekünk majd szétreped a nagy döccenéstõl csak azért, hogy a következõ hullámon ismét szárnyra kapjon. A sziget lassan közeledik, amint szélárnyékba érünk a víz is simává válik, hogy a kaktuszokkal borított hegyoldal jobban visszaadhassa vad szépségét tükörképével megduplázva. Elõször a hatalmas oszlopkaktuszok (Pachycereus pringlei) lesznek felismerhetõk.

A sziget meredek lejtöje

Amint hajónk felsiklik a parti fövenyre, már tisztán látszanak a Ferocactus nemzetség gigászi képviselõi a Ferocactus diguetii-k, medvebocsként kapaszkodva a csupasz sziklafalakon.

Pachicereus pringley telepek a parti lejtökön és.....	az elsö nagy méretü Ferocactus diguetii példányok !

Három órát kapunk a sziget felderítésére. Szerencsére messzire nem kell mennünk. Az omladékos meredély, ahol kaktuszaink a sziklákon (ki tudja mióta) kapaszkodnak 75-80-fokos lejtõ, vagy függõleges sziklafal. Sokat nem teketóriázunk, mindhárman áttörjük magunkat a tövises bozóton mászunk felfelé. Amihez csak hozzáérünk, minden száz tövissel kapaszkodik belénk, talpunk alól sziklák gurulnak a part felé.

Ferocactus diguetii, medvebocsként kapaszkodva a	csupasz sziklafalakon.

Visszatekintve rémülten látom, hogy a kis srác kannával a kezében nyomul utánunk. Felcsapott vízhordónak.

Kövek záporoznak körülötte, nehezen értetjük meg vele, hogy nekünk nincs szükségünk erre, van üdítõnk.(Részemrõl inkább dühítõnk) Már nem is vagyok olyan szomjas, pedig csak az ízére gondoltam. Határozottan visszaküldjük némi értetlenség után, alattunk letelepszik egy hatalmas pachycereus árnyékába. Felérünk a sziklákkal összesimuló kaktuszokhoz, némelyiket mázsányira becsüljük, csodaszépek.

Három méter körüli óriás Ferocactus diguertii	Mammillaria ceralboa

Sajnos termést, vagy nyíló virágot itt nem találunk, viszont koronaként ágaskodnak a bimbók a több centis tövisek között. Fényképezünk, majd kezdünk leereszkedni, hegymászó felszerelés nélkül továbbmenni lehetetlen, másik terepet kell keresni. A leereszkedés legalább olyan veszélyes, ha nem veszélyesebb. Hárman háromfelé indulunk, megpróbálunk behatolni a sziget belsejébe. A kusza tövises bozót védelmezõn óvja a szigetet, az alkalmi turistáktól. A nap kegyetlenül perzsel. Egymást nem látjuk, csak a távolodó csörtetés zaja hallatszik. Kiszáradt patakmederre akadok, fellélegzek, néhány lépést könnyebben teszek, a mázsányi sziklákat kerülgetve lassan beljebb jutok, már nem látom a tengert. Elõttem apróságok, virágzó kaktuszok, mammillaria-k. A csupasz sziklák repedéseibe ékelve gyökereiket helyenként telepet alkotnak. Eszembe jut Füleki Józsi, a mammillaria-k szerelmese. Szépek ezek a növények, a nevüket is a szigetrõl kapták: Mammillaria cerralboa. Egyre beljebb és feljebb jutok, hatalmas több méter magas Ferocactus diguetii állja utamat, a tövisek ellenére magamhoz ölelem, hihetetlen kolosszus, hibátlan példány. Vajon hány év kell ahhoz, hogy ekkora legyen? A kamerát az egyik sziklára helyezem és bekúszok a képbe. Három méter körüli lehet, 190 cm-es termetemmel törpének érzem magam. Sajnos ez sem virágzik, fölé kúszok a meredélyen, onnan fotózok vissza. Tele van bimbóval, és elszáradt magtokokkal. Indulok tovább, a talaj itt a mederben apróra zúzódott törmelék, nem segít a haladásban, a meredély leküzdésében, néha többet csúszok vissza, mint amit elõre haladok. Egy gyönyörû palackos növényt látva igyekszem megközelíteni. Nincs miben megkapaszkodjak, elõadom a „négykézlábast”, kombinálva az egyet elõre-kettõt hátra felállással, a végén fentrõl ereszkedem lefelé, hogy közelebb jussak a növényhez. Fotókat készítek róla, kézilabda nagyságú. Szabályosan összeolvadva a sziklával. Az idõ borzasztó gyorsan halad, lassan 3 órája a szigeten vagyunk, és szinte alig láttunk valamit. Érdekes lett volna a szigetet 4 égtáj felõl is megvizsgálni. Aztán a víz alatt is körülnézni, itt tenyésznek a világon a legszebb gyöngykagylók. Telepeket alkotnak, lelkem csupa bánat. Csörtetést hallok, szinte a fejem fölül. Péter közeledik. Lavinaként jön lefelé, óva intem az omladékos part miatt. Péterünk már több sebbõl vérzik, a bozót kikezdte irháját Istenkísértés félmeztelenül behatolni ebbe a tövises rengetegbe. Összepakolom a fotós cuccokat és indulok Peti után. De hová?! A legsûrûbb bozóton verekszi át magát a part felé ahol Norbi már vár rá. Csupán öt méter és kint vagyunk a parton. Ekkor Péter lába közé keveredett egy ág, hanyatt visszazuhan a tövisek közé, maga az iszonyat. Norbi próbál segíteni neki, mindketten elesnek. Állva nézem a történteket, segíteni nem tudok, 3 méterre vagyok csak tõle, de harmincnak is tûnik, inkább visszafordulok. Szegény Péter ezer sebbõl vérzik. Lassan visszafelé küzdöm magam, arra én biztosan nem megyek, inkább a hosszabb utat választom, szúrások, karmolások nélkül én sem úszom meg. Végre a homokos parton állok. A rossznak ítélt üdítõt az utolsó cseppig kiürítem. Péter már túl az átélt borzalmas zúgáson (esésen) mosolyogva extázisban mesél élményeirõl.

Búcsúzás a szigettö

Búcsúzóul egy pár kép, a legényke egy bõszen védekezõ tarisznyarákot mutogat nekünk. Vízre szállunk, hajónk gyorsan falja a kilométereket, a hullámok is lankásabbra váltanak, elégedettség sugárzik az arcokon.

Isten veled Cerralvo!

Budapest, 2008 december