Kaktusz - legek I



A minap (egész pontosan január hónap végét írjuk; odakünn jeges fuvallatok kavarják a hópelyheket, a hideg mértékét az elcsépelt „farkasordító” jelzõvel lehetne a leginkább érzékeltetni ) úgy döntöttem, a téli kaktuszos uborkaszezont megpróbálom hasznosan tölteni, és ahogy az a nagykönyvben meg van írva erre az idõszakra vonatkozóan, beleástam magam a szakirodalomba. Épp a „Pozsgástár” korábbi számait lapozgattam, amikor is Rigerszki Zoltán barátom Chorisia nemzetséget bemutató kiváló írását olvasva szeget ütött a fejembe egy érdekes gondolat. Mi lenne, ha szeretett lapunk hasábjain olvashatnánk a Cactaceae család legjeirõl ?
Egyrészt, mert igen sok érdekes dologra lehetne rávilágítani a témával kapcsolatban, mely az újdonság erejével hathat még a sokat tapasztalt, tájékozott kaktuszgyûjtõk számára is, másrészt viszont lehetõséget ad arra, hogy a kissé „szégyenben maradt” kaktuszgigászok - némileg szatirikusan fogalmazva - „visszavághassanak” a Dr. Nemes Lajos nagyszerû cikkében bemutatott Adansoniáknak.
Ezért úgy gondoltam, hogy megpróbálom bemutatni a kaktuszok népes famíliájának néhány kirívó, extrém képviselõjét, melyek valamilyen egyedülálló paraméterük alapján rászolgálhatnak a címben szereplõ titulusra. Így aztán nekiláttam a komoly nyomozói feladatnak is beillõ információgyûjtésnek, a legkülönösebb tulajdonságokkal bíró növények utáni kutatásnak, melynek eredményét - reményem szerint minél pontosabban- megpróbálom a kedves olvasóközönség elé tárni a most induló sorozat keretében.


Elsõként a Kaliforniai-félsziget és a Sonora sivatag endemikus óriását a Pachycereus pringlei-t (S. Watson) Britton & Rose 1909 szeretném bemutatni. Ez a faj elképesztõ testméretével érdemelte ki, hogy õlett az, akire sikerült ráhúzni a „legnagyobb” emberi szemléletõ jelzõjét.
Kezdetnek talán nézzük a száraz tényeket, vagyis a növény leírását. A növény teste kifejlõdve fa alkatú, tõben ritkábban koronában gyakrabban egyaránt elágazó, rendkívül széles alapjánál elérheti a 1, 5 m2-es átmérõt; az idõs korban pár méteres kivétel nélkül elfásodó szárrésze 2 méteres magasságnál, mintegy 60 cm széles lehet. A magasságát illetõen eltérõ információk láttak napvilágot; az eredeti leírás alapján Britton & Rose 11 méteres magasságot adnak meg. Az újabb kutatások, értekezések már beszámolnak 20 m magas példányokról is. A legnagyobb példányok súlya becslések szerint körülbelül 25 tonna vagy több lehet!
A epidermisz kékeszöldtõl a sötétzöldig változhat, az idõs növényeken kifakul, sárgászölddé válik. A tompa bordák egyenes lefutásúak, számuk 10-17. A sûrûn álló, fehér filces, az idõ múlásával ( kb 40-60 cm-es magasságuknál ) elszürkülõ areolákat fehér filcléc köti össze egymással, ezáltal szalagszerûen futnak végig a borda élén. A virágzó areolák megnagyobbodnak és barna filcesek lesznek. A közép-, ill. peremtövisek nem különülnek el élesen egymástól, bár azért 1-3 középtövis kiemelhetõ a többi közül, hosszuk 3 cm, színük szürkésfehér sötétebb csúccsal; a 7-10 permtövis színe hasonló a középtövisekéhez, némileg rövidebbek. Elõfordul, hogy egészen hosszú, akár 12 cm-es töviseket fejleszt. Idõvel az összes tövis kihullik az areolákból, és a korosodó növény már nem fejleszt újabbakat.

 

Nyíló virágok és rengeteg bimbó.

A tölcséres, harang alakú, fehér, 8 cm hosszú virágok éjszaka nyílnak és a következõ nap is nyitva maradnak; a virágcsõ rövid, apró pikkelyekkel borított, az axillákban nagy mennyiségû szevzel képzõdik; a magház filces. Az 5-7 cm átmérõjû, gömbölyded termések sárgásbarna filccel borítottak, erõsen sertetövisesek. Fényes, fekete magjai kb. 3 mm-esek. Elterjedése: Mexikó a Kaliforniai-félsziget sivatagos területein - San Felipe, Vizcaino, Magdalena régiókban, az északi szélesség 31°20´ -tól délre, 0-950 m tengerszint feletti magasságig, valamint a Kaliforniai-öböl szigetein, ill. a Sonora sivatag nyugati részén, bár itt szinte kizárólag a partvidéken fordul elõ.
A faj latin nevének a jelentése a következõ: a Pachycereus nemzetségnév egy összetett szó, (öreget) a „pachy” definíciója vastag, széles, mely a megvastagodott szárrészre utal, míg a „cereus” megfelelõje a magyarban az „oszlopos” kifejezés. Sereno Watson a faj nevével Cyrus Guernsey Pringle (1838-1911) ismert amerikai botanikus elõtti tiszteletét nyilvánította ki. Õa 19-20. század fordulójának egyik leghíresebb, legismertebb kaktuszgyûjtõje és a témakör elismert szakértõje volt, akinek számos szúrós növény felfedezését köszönhetjük. 1880 és 1909 között nagy lelkesedéssel kutatott új kaktuszfajok után, elsõ sorban az Egyesült Államok és Mexikó területén. A pozsgástermesztés egyik úttörõjének számított, vermonti farmján próbálgatta megszelídíteni a vadon növényeit és segített elindítani egy folyamatot- a kaktuszok gyûjtését-, mely a 20. század egyik legnagyobb sikertörténetének bizonyult (legalábbis botanikai, kertészeti és kedvtelési szempontból). Fõállásban a Vermonti Egyetem herbáriumának igazgatói posztját töltötte be több éven keresztül.
A Pachycereus pringlei óriási termetének köszönhetõen nem tudott sokáig elrejtõzni a korabeli botanikusok elõl (ellentétben például a Turbinicarpus nemzetség törpe termetû képviselõivel, melyek a közelmúltban jó néhány újdonsággal szolgáltak és szerintem még tartogatnak meglepetéseket az elkövetkezendõévekben), sõt az itt élõ indiánok szinte õsidõk óta ismerik és csodálják õket. Az amerikai kontinens felfedezése után híre bejárta az egész világot. Talán ennek tudható be az a rengeteg elnevezés, melyeket a köznyelvben lelhetünk fel (több nyelvterületen) a Pachycereus pringlei neveként. Ízelítõül néhány ezekbõl a teljesség igénye nélkül: Cardón, Cardón Gigante, Cardón Pelón, Elephant Cactus, Sagueso, Sahuaso, stb.
A Cardón elnevezésnek történelmi gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza. 1535-ben Hernando Cortes, mikor megérkezett a Kaliforniai-félszigetre ( ekkor õ még úgy vélte, hogy egy szigetre tévedt ) a sok tövises növényrõl Isla de Cardón-nak, magyarul bogáncs szigetnek keresztelte el. Ez a kifejezés a késõbbiekben-természetesen- a legnagyobb termetû „bogáncsra” ragadt rá.
A Pachycereus pringlei-t elsõként Sereno Watson írta le 1885-ben Cereus pringlei néven.1909-ben Nathaniel Britton és Joseph Rose az általuk felállított Pachycereus nemzetségbe helyezte 9 fajtársával egyetemben. Ezt a nemzetséget 4 évvel korábban Alwin Berger a Cereus nemzetség alnemzetségeként alkalmazta, majd hosszú éveken át senki nem piszkálta a taxont. Arthur Gibson és Karl Horak 1978-ban napvilágot látott tanulmányukban megállapították, hogy a Pachycereusok evolúciós fejlõdése szoros kapcsolatban áll a Lophocereus ill. Marginatocereus nemzetségekkel, bár azt megjegyezték, hogy szükség van ezen fajok filelogenetikai kapcsolatainak kielégítõ vizsgálatára. David Hunt 1991-ben még tovább lépett, ugyanis a Pachycereus genusba olvasztotta a addig Backebergia, Lophocereus, Neobuxbaumia, Mitrocereus nemzetségekbe tartozó fajokat. Jelenleg "hivatalosan" 12 fajt foglal magába a Pachycereus nemzetség, de a napjainkban is zajló DNS vizsgálatok még alaposan beleszólhatnak az elfogadott álláspontba.
A Pachycereus pringlei a Sonora sivatagban bizonyos területeken együtt él egy másik gigantikus méretû oszlopkaktusszal a Carnegiea gigantea - val, ezeken az élõhelyeken szabadon hibridizálódnak egymással. A Kaliforniai-félszigeten El Rosario térségében pedig a Bergerocactus emoryival hoznak létre intergenerikus hibrideket, amelyeket X Pachygerocereus emoryi névvel illetnek.
A Pachycereus pringlei leginkább a hordalékos, mélyebben fekvõ területeket kedveli, de elõfordul sziklás hegyoldalakon, valamint idõszakos vízfolyásokban, ill. azok mentén. Kiterjedt, a talaj felszíne alatt sekélyen szerteágazó gyökérrendszerrel rendelkezik, mely így viszonylag nagy felületen, gyorsan képes felszívni a csapadékot, ami késõnyári, rövid szubtrópusi záporok formájában hull ebben az éghajlati övezetben. A kifejlett Cardón akár egy tonnánál is több vizet tárolhat belsõ, húsos szöveteiben. Mivel a kaktusz rendkívül magasra nõés az elraktározott nagy mennyiségû víz miatt súlya sem elhanyagolható, ezért „kénytelen volt” egy rendkívül erõs vázszerkezetet, szilárdító szövetet fejleszteni. Ez a belsõ váz leginkább egymás mellett kör alakban elhelyezkedõ, függõleges rudakkal modellezhetõ, melyek amellett, hogy könnyek, borzasztóan erõsek és szívósak is. Ezek olyan tartást adnak a növénytestnek, melynek köszönhetõen nagy biztonsággal átvészeli a legerõsebb széllökéseket, viharokat is. A virágzási idõszak meglehetõsen hosszú, márciustól egészen június végéig tart. A virágok a növény felsõ harmadában jelennek meg igen nagy számban, leginkább a déli oldalra koncentrálódva. Mindig a késõ délutáni órákban nyílnak ki, majd egész éjszaka nyitva maradnak, és csak a következõ nap délelõttjén zárják szirmaikat. A Pachycereus pringlei azért döntött az „éjszakai mûszak” mellett a többi Észak-Amerika délnyugati csücskében honos nagytermetû oszlopkaktusszal egyetemben, mert virágaik megtermékenyítését egy éjszakai állattal, a hosszúorrú denevérrel ( Leptonycteris curasoae ) végezteti el. Az említett repülõ emlõs természetesen nem merõ jóindulatból teszi meg ezt, egyszerûen imádja a nektárt !. A Cardón - fogalmazhatnánk úgy is - kényszerbõl választotta ezt a módszert virágai beporzására, ugyanis ezen a „kietlen” tájon nem igazán számíthat a rovarok vagy a madarak és egyéb nappali látogatók áldásos tevékenységére. A virágzási idõszakot ezért kénytelen a hosszúorrú denevérek rendszeres, éves vándorlásához igazítani. Ezek az állatok a telet Mexikó déli részén töltik, majd tavasszal visszatérnek északibb otthonukba. A hatalmas oszlopkaktusz, hogy biztosra menjen, szinte tökélyre fejlesztette a „lépre csalás” mûvészetét. Ezért nem véletlen tehát a virágok fehér színe és mélytorkú tölcséres, harangszerû formája. A virágok nagy mennyiségû nektárt termelnek, melynek különleges illata mágnesként vonzza az éhes denevéreket. Mikor a repülõ emlõs meglátogat egy virágot, hosszú orrát beledugja a virágcsõbe, ahonnan kinyalogatja a nektárt; eközben viszont rengeteg pollen ragad a fejére, ill. a testét takaró bundájára. Miután elfogyasztotta a virágban található összes nektárt továbbáll és egy szomszédos kaktuszon folytatja a lakmározást, így juttatva pollent a másik virág bibéjére, egyszersmind megtermékenyítve azt. A Pachycereus pringlei és a hosszúorrú denevér rendkívül szoros ökológiai közösségben élnek, úgymond kölcsönösen egymásra vannak utalva. A Cardón életében ezek az állatok rendkívül fontos szerepet töltenek be, mivel a virágok beporzása, majd a termések elfogyasztásával ( nyár végén, téli szállásuk felé vonulva alaposan belakmároznak az érett, ízletes gyümölcsökbõl ) a magok terjesztése gyakorlatilag kizárólag eme szárnyasokra korlátozódik. Ezért az amerikai környezetvédõk nem gyõzik hangsúlyozni a hosszúorrú denevérek védelmének fontosságát, ugyanis azok esetleges kipusztulása a Kaliforniai-félsziget illetve a Sonora sivatag kaktusz és Agave populációi számára végzetes lehet.
A golflabda méretû, sûrû, serteszerû tövisekkel borított termés megérve kettéhasad, feltárva édes gyümölcshúsát. Egy-egy termés kb. 800 darab magot rejt. A magok csak a kedvezõ pillanatra várnak, mely megfelelõ körülményeket teremt számukra a csirázáshoz. Ez rendszerint a meleg, nyári záporok után következik be. A magnak nem marad túl sok ideje a kelésre, mivel az esõzések elmúltával igazi „gyilkos” idõjárás köszönt be, ekkor a levegõ hõmérséklete 40°C fölé emelkedik ez a talajfelszín közelében 70°C-t is elérhet. Ugyanakkor a nap perzselõ sugarai újabb veszélyforrást jelentenek. Megkezdõdik tehát az elkeseredett élethalálharc - a túlélésért folytatott küzdelem. A legtöbb esélye annak a magoncnak van, amely szerencsés körülmények között egy „dajkanövény vagy tárgy” oltalmában látja meg a napvilágot. Ezt a védelmeõ szerepet általában valamilyen bokor, vagy sziklahasadék tölti be és ezek megóvják a pusztító napsütéstõl, valamint a növényevõk nem túl népes táborától. 

De ne gondoljuk azt, hogy az ifjú Pachycereus pringlei teljesen védelmezõire szorul !. A fiatal kaktusz rendkívül sûrû, erõs tövisruhát fejleszt, mely valljuk meg, nem lehet valami kellemes az õt bekebelezni szándékozó állat számára. Az idõ múlásával szép lassan kiemelkedik a testõr védelmi zónájából és megkezdi önálló életét. A Cardón nagyon lassan
 

Egy még „csemete” korú Pachycereus pringlei Kósik Péterrel barátkozik.

fejlõdõ növény ( legalábbis élõhelyén, de kultiválva is ), ugyanakkor rendkívül hosszú, matuzsálemi kort élhetnek meg, sokuk 300 évesnél is jóval idõsebb lehet. A Pachycereus pringlei populációk számára természetesen az ember jelenti a legnagyobb veszélyt. Az állattartók túlzott legeltetései komoly károkat okoznak, mivel például a kecskék lerágják az egészen fiatal példányok tenyészcsúcsát ( valamiért ezek a rendkívül szívós, értékes tejet adó jószágok nem rettennek meg holmi tövisek látványától ); önmagában ezt még képesek túlélni, viszont a frissen csonkolt felület melegágya a különbözõ gombabetegségeknek. A helybeli õslakosok már korán felfedezték, hogy a Cardón termése ehetõ, sõt igen ízletes. A gyümölcshús színe szerint 4 féle típust ( vörös, fehér, világos narancssárga, és világos rózsaszín ) különböztetnek meg. Hosszú rudakkal szüretelik, majd fõleg frissen fogyasztják, kis mennyiséget szárított állapotban elspájzolnak az ínségesebb idõkre gondolva. Magjából lisztet is készítettek egykoron, méghozzá úgy, hogy a gyümölcs belsejét egy lapos kõre kiterítve a napon megszárították, ezután pedig megõrölték. A jezsuita misszionáriusok jóvoltából tudjuk, hogy az õslakosok fájdalom csillapításra használták a töviseitõl megtisztított növénytest darabokból készült fõzetet.
Végezetül essék néhány szó kultúrában való tartásáról. Nem túlzottan kényes fajról van szó, mely gyûjteményekben nevelve lassan, de az eredeti élõhelyeikhez viszonyítva jóval intenzívebben, gyorsabban fejlõdik. Általános kaktuszföld kiváló termesztõ közeg számára, melyet durva, vulkanikus kõzettörmelékkel tehetünk még inkább vízáteresztõvé. Ennek fõként a kora tavaszi, illetve késõ õszi idõszakban van nagyobb jelentõsége, ugyanis hûvös idõben gyökérzete könnyen károsodhat. Lehetõség szerint tartsuk tenyészidõszakban szabad ég alatt, tûzõ napon, mivel itt fejlõdik a legjobban és így sokkal szebb példányokat nevelhetünk, mint üvegházban vagy akár a lakás legvilágosabb szobájában. Teleltetni teljesen szárazon kell, - ez nagyon fontos - lehetõleg világos, 5-10°C-nál nem hidegebb helyen. Szaporítása elsõsorban magvetéssel történik. A magoncok igen gyorsan fejlõdnek, bár kb. 4-5 éves korukban ebben némi megtorpanás figyelhetõ meg. Gombabetegségekre kissé érzékenyek, fõként hûvösebb, nyirkos idõben. Sajnos arra vonatkozóan nem találtam utalást, hogy kultúrában mikor hozza elsõ virágait, de véleményem szerint a Pachycereus pringlei tipikusan az a faj - némi képzavarral élve a „kaktuszok diófája” - amelyet az ember nem önmagának, hanem gyermekének, unokájának nevel, feltéve, hogy az utódok az évek során sikeresen megfertõzõdnek eme szenvedéllyel. Mindazonáltal nyugodt szívvel ajánlom a vállalkozó kedvû - és nem utolsó sorban az elegendõ hellyel rendelkezõ - gyûjtõtársaimnak ezt a szép oszlopkaktuszt, mely elõkelõ helyet foglal el a legnagyszerûbb pozsgások rangsorában!


 

Kósik Péter megtámaszt egy óriási Pachycereus pringlei - t.



Képek a szerzõ felvételei.

 

Tóth Norbert
Debrecen

Irodalom:
Anderson, E. F. 2001.The cactus family Timber Press Portland, Oregon
Fleming, T. H. 1989. Climb Every Cactus. BATS. Vol 7, No 3:3-6.
Fleming, T. H. 1991. Following the Nectar Trail. BATS. Vol. 9, No. 4:4-7.
Chamlee, B. 2003 Los Cabos Guide: Cardón cactus, Pachycereus pringlei www LOSLABOSGVIDE. LOM
Nemes, L. - Szabó, D. 1981 Kaktuszok, Mezõgazdasági Kiadó Budapest

 

 

..................................................................

A fenti cikk megjelent a Magyar Kaktusz és Pozsgás Társaság kiadásában megjelenõ Debreceni Pozsgástár 2004. 4. számában.

 





Asociatia Aztekium. Cactus Satu Mare
http://www.aztekium.ro

Adresa paginii:
http://www.aztekium.ro/modules.php?name=Content&pa=showpage&pid=135